Eredetileg 1981-ben jelent meg James G. Ballard Helló, Amerika! című disztópikus regénye. A regény születésének ideje azért is fontos, mert meghatározza azt, hogy a szerző miként képzelte akkoriban a távoli jövőt. Nem sokkal korábban volt a nagy olajválság, mely az első komoly jeleket küldte arról,   [>>>]

Eredetileg 1981-ben jelent meg James G. Ballard Helló, Amerika! című disztópikus regénye. A regény születésének ideje azért is fontos, mert meghatározza azt, hogy a szerző miként képzelte akkoriban a távoli jövőt. Nem sokkal korábban volt a nagy olajválság, mely az első komoly jeleket küldte arról, hogy sokáig nem lehet folytatni a természet kirablását. Az író fantáziájában az olajtartalékok a kilencvenes évek végére teljes mértékben kifogynak, és azt minden korábbinál nagyobb gazdasági válság követi. A világ más tájain is persze hasonló folyamatok zajlódnak le, de Amerika sínyli meg a legjobban a folyamatokat, miközben egyre szélsőségesebb az időjárás. Az alternatív energiaforrások csak az igények egy részét tudják fedezni, így szigorú üzemanyag-korlátozást vezetnek be, majd szép lassan szinte az összes iparág csődbe megy, kezdve az autógyártással. A közlekedés gyakorlatilag megszűnik létezni, Amerika visszatér a lovaskocsik korába, majd jönnek az áramkimaradások, s a jegyrendszer. Rövid idő alatt egy egész nemzet veszíti el az életerejét, az önmagába és a jövőbe vetet hitét. Az emberek menekülnek a városokból, visszaszállingóznak a falvakba, hogy primitív mezőgazdasági művelést folytassanak. Az elsivatagosodás miatt azonban egy idő után ez is reménytelenné válik, így megkezdődik egy hatalmas, fordított exodus. Az amerikaiak összecsomagolnak, és hajóra szállnak, hogy visszatérjenek őseik földjére: Európába, Afrikába és Ázsiába. Európa zöld és szocialista államai szigorú korlátozásokkal ugyan, de sikeresen tartanak fenn egy alacsonyabb szintű ipari termelést, s a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, az állami szénbányák, az államosított gépgyárak és élelmiszerfeldolgozó üzemek, na meg az egyre terebélyesebb bürokrácia felszívja az emigránsokat. Az elvándorlás egyre gyorsul, ahogy az Egyesült Államok újabb és újabb területei válnak lakhatatlanná. A végén már szervezetten folyik a kimenekítés, és 2030-ra az amerikai kontinens északi része teljesen elnéptelenedik. Az emigráns amerikai kormány Nyugat-Berlinbe helyezi át a székhelyét, ám szerepe pusztán szimbolikus, és az utolsó amerikai elnök, Jerry Brown (aki egyébként a regény megszületésének idejében Kalifornia kormányzója volt) visszavonul egy zen buddhista kolostorba. Később a világkormány széles körű klímamódosítási intézkedéseket hajt végre, többek között gátrendszert építve a Bering-szoros sekély vizeire, mely alaposan átalakítja a tengeráramlásokat, és egyben megpecsételi Észak-Amerika sorsát is (cserébe Európa nagy része és Szibéria éghajlata némiképp élhetőbbé válik). Hosszú évtizedekre senki rá sem néz az Újvilágra, de aztán 2114-ben a műszerek hirtelen felszökő radioaktivitást mutatnak az elnéptelenedett kontinens nagyvárosaiban. A világkormány így felállít egy nemzetközi expedíciós csapatot, csupa olyan emberrel, akiknek az ősei között amerikaiak voltak. Steiner kapitány, Orlovszkij, az expedíció parancsnoka, a főgépész Mc Nair, két kutató, Dr. Ricci és Anne Summers professzor, a legénység, na meg a potyautas Wayne az Apolló nevű gőzhajó (!) fedélzetén vág neki az Atlanti-óceánnak, hogy aztán partra szálljon a teljesen elnéptelenedett, homokkal beborított New Yorkban. Útjukat aztán tovább folytatják Amerika belsejébe, hogy kinyomozzák, mi áll a sugárzások hátterében, közben pedig felfedezik a hatalmas pusztasággá vált kontinenst. Valójában azonban mindegyikük fantazmagóriákkal teli álmodozó, akik azt remélik, teljesen irreális álmaik Amerikában válhatnak valóra. Már, ha túlélik a nagy kalandot [<<<]