A Nobel-díjas észak-írországi költő 2006-ban bekövetkezett szélütése után írott kései verseit tartalmazza a sokat mondó című kötet. Az utolsó alkotói korszakában keletkezett versek középpontjában éppen nem a betegség, az öregedés, az elmúlás gondolata áll, legföljebb annyit érezni e periódus   [>>>]

A Nobel-díjas észak-írországi költő 2006-ban bekövetkezett szélütése után írott kései verseit tartalmazza a sokat mondó című kötet. Az utolsó alkotói korszakában keletkezett versek középpontjában éppen nem a betegség, az öregedés, az elmúlás gondolata áll, legföljebb annyit érezni e periódus sajátjaként, hogy a halál lehetőségéről a korábbinál személyesebb hangon szól. Személyesség és végtelen univerzalizmus kettőssége jelenik meg e darabokban: a köznapok apróságai, a természet jelenségei, a gyermekkor emlékei, a jövőbe tekintés bizonytalansága jellemzik Heaney kései lírájának motivikáját. Ezek az igen gyakran apró mozaikokból fölépített, kötetlen formájú versek mégsem az impresszionizmus pillanatnyi benyomásait rögzítő költészetet idézik föl az olvasóban, hanem egy hosszadalmasabb életfolyamat állomásainak képzetét keltik. Úgy, ahogyan a kötet címe mondja: az Élőlánc a generációk folytonosságát fejezi ki (Album; Páratlan), és tágabban az idő múlásának világformáló hatalmát. Verseiben ugyan föltűnik az elmúlás, a halál nem egy képe (Hátsók; Chanson dAventure; Csoda), de végül fölülkerekedik az élet szolgálata (Élőlánc; A bálázó). Seamus Heaney az élet apró tényeit, mozzanatait, a lét rezzenésnyi részleteit örökíti meg, de mindig olyan módon, hogy a részletek utalnak a nagy egész lehetséges, az olvasóban kibontakozó-összeálló tablóképére, vagyis az élet panorámájára (Wood Road; Hull a szilva; Kokszpor; Füvészkönyv). Mindenkor kicsiség és egyediség hordozza a nagyság és az egyetemesség sejtelmét, az esetleges rejti magában az örökkévalót, az állandót: "Elhömpölyög a fűben / A harangszó / De nem ám akármelyik / Öreg kolompé / Csak a lélekharang" (Füvészkönyv). Heaney lehajol a mező virágaihoz, megfigyeli a fűvel benőtt útpadkát, végigjártatja tekintetét a kerten, a folyóparti réten, aprólékosan megfigyeli a virágokat és a rovarokat, de általuk és velük a természet, a létezés egyetemét sejteti. A "nagy témák" aprólékos megjelenítésére utal az a tény is, hogy számos verse voltaképp ciklus, terjedelmesebb kompozíció, egy-egy téma költői körüljárása (A 110-es járat; Loughanure; Remeteénekek; A padláson). A kötet végén olvasható a költőnek a Nobel-díj átvételekor tartott beszéde; ebben fogalmazza ars poeticáját is, mondván, a lelkiismeretes és odaadó művészethez szenvedélyesen viszonyul, mert fontos számára a valóság élethű ábrázolása, a világ racionális megközelítése, miközben az objektív tapasztalatot körbeöleli az emberi lélek boldogságvágya, a szépbe való belefeledkezés mámora, az igazság keresésének elszántsága. Valamiképp ellentmondó életmozzanatok ezek, mégis belőlük kerekedik ki a költészet, miképp egy látvány elemeiből formálódik ki az életérzés: "Hanga, fenyér, kelta tőzeg füstje. / Ha átjött, mindig odaállt elé, / Nézte, hümmögött és bólogatott" (Lounghanure). A kis kötet a kortárs világirodalom jelentős értékét testesíti meg. "www.kello.hu minden jog fenntartva" [<<<]